A kihallgatás végeztével dokumentumaimat visszatartva tessékeltek egy sötét fogdahelyiségbe. Szemem lassan szokott a sötéthez. Percek teltek el, míg megállapíthattam, hogy úgy hét-nyolc apró emberke gubbaszt körülöttem. Gyerekek, nők, öregek vegyesen. Kopott és szakadt ruhákban. Első megrökönyödésük csöndje után sutyorogva beszélni kezdtek egy számomra ismeretlen és érthetetlen nyelven. Sikertelenül próbáltam beszédbe elegyedni velük. A továbbiakra maradt a metakommunikáció és a kétely. Vajon mit keres egy komplett, többgenerációs család a fogdában? És kik lehetnek? Csak találgattam. Talán vietnámiak, akik át akarnának települni Kínába? Vagy kínai állampolgárok, valamelyik dél-kínai népcsoport földönfutó tagjai, akik papírok nélkül keltek útra?
A saját sorsom még jobban foglalkoztatott. Nem hittem, hogy túl hosszan tartanak fogva, hiszen semmi rosszat nem követtem el. Ez a feltevésem aztán pillanatonként megingott, mert eszembe jutott, mennyi embert börtönöztek már be, akik semmi törvénytelent nem tettek. A legtöbb politikai fogoly ilyen. Aztán megint nem találtam logikus indokot arra, hogy velem is ez történjen. Ám újra és újra rájöttem, a logikus indok hiánya önmagában nem óv meg a fogva tartástól. Most sem indokolja semmi, mégis be vagyok zárva. A kinti fatákolmány budira is csak fegyveres őr kíséretében mehettem.
Kétségeimet elfojtandó és egyéb elfoglaltság híján egész éjjel azt tanulmányoztam, miként bírják órákig pihentető egyensúlyban tartani magukat türelmesen guggoló fogolytársaim. Már Pekingben is láttam a járda szélén guggoló embereket. Mégsem volt kétséges, a guggolás igazi művészei a déli népek. Egészen mélyre engedik ülepüket. Szinte a földet érintik vele. Úgy tűnt, sarkukra is ráülnek. De ez mégis csak lehetetlenség, hiszen teljes talpuk a földön feküdt. Lábszáruk pedig szinte függőlegesen indult felfelé, hogy aztán a térd hajtűkanyarján combjuk ugyanazzal a lendülettel induljon vissza, a föld irányába, stabil ülepükben landolva. Az ülep funkciója kettős. Lehorgonyoz, mellette határozott irányváltással tartja a belőle kiemelkedő egyenes derekat, a teljes további testet és ami a testből kilóg. A nyak és a fej bármerre mozoghat, megingatni már nem tudja a szilárd, mégis rugalmas konstrukciót. A cella sötétjében próbáltam utánozni őket. Különösen az agg embert, aki lazán a térdére kulcsolt kézzel el is szunyókált ebben a testhelyzetben. Rosszul csináltam valamit, vagy talán mindent. Nem találtam a stabil egyensúlyt, és igen kényelmetlennek tartottam a guggolást. Hiába edződtem a leguggolás mozdulatába az elmúlt évben a pottyantós vécék napi használatától, nem tudtam elérni azt a nyugalmi állapotot, ami a hosszan elnyúló mozdulatlanságban garantálná a pihenés és cselekvés választási szabadságát. Csak genetikai okai lehetnek. Erre születni kell, állapítottam meg végül, és helyet kértem a cella egyetlen priccsének sarkán, hogy ott üldögéljek reggelig.