Amikor a harmadik nap is a kősivatagban esteledett ránk, csotroga járgányunkat újra csak egy lepusztult karavánszerájba kormányozta vezetőnk. Rezignált, „Ez már Kasgar?” kérdésemre csupán egy félmosolyt kaptam válaszul.
Kárpótlásul másnap korán értünk a városba. Már messziről látszott a magas városfal döngölt agyagfala. Ahogy közeledtünk a Kasgar felé, a gyér növényzet lassan ligetszerűvé változott. A városkapunál szinte beleúsztunk a városfal külső tövében zsibongó állatvásárba. Szerszámozatlan lovak, tevék, szamarak és szakállas emberek közé. A városkapun bejutva cammogóra váltott buszunk. Ablaka mellett százszámra sétáltak a négyosztatú hímzett sapkák, laposan fedve gazdáik hosszú szakállas fejét, mozgásukkal mutatva az irányt a kapun kívülre, az állatvásár felé.
Apró csomagommal a hátamon búcsút intettem útitársaimnak, és a város középkori forgatagába vettettem magam. A kaftános férfiak és köpenyes, elfátyolozott nők között szutykos gyerekek szakadt nadrágjukban bottal kergettek drótkereket a szűk utcán, meztelen lábukkal ide-oda szökkenve, vékony hangjukon kurjongatva. Arrébb girbegurba fakerethez kötözött ló. Külön pányvával szorosan hátrafeszített lábát szaporán patkolta a kovács, miközben segédje az utcára nyíló műhelyben súlyos kalapácsával edzette az izzó patkót a következő lónak. Ifjú péklegények és agg árusok kézzel húzott kétkerekű fataligákról kínálták lepényeiket. Sietség nélkül sürgölődött mindenki. Ugyanúgy, ahogy Marco Polo hagyhatta itt őket nyolcszáz évvel korábban.
Egyszerű és nagy, belső kertes fogadó nyitott kerengőjének tábori ágyán kaptam szállást. És még jó, hogy kaptam, az állatvásár napjaiban. A következő napokat itt töltöttem, teljes megelégedettségben. A négynapos sivatagi buszúton kerültem a ritka útszéli kifőzdék légy szállta ürühúsát, jobbára csak dinnyén éltem. Kasgarban mennyei falatokban és a nyár minden gyümölcsében részesültem. Itt, a sivatag szélén, a Pamír és a Kunlun ölelésében fekvő világvégi városban az utolsó cseppig kipihentem a mögöttem lévő út fáradalmait. Készen álltam hazautam folytatásra.
Kizárólag a stabil időjárású néhány nyári hónapban járt busz Kína és Pakisztán között. Hetente egy. Át a Himalája nyolcezres csúcsai között, félig leomlott utakon, szakadékok szélén, minden lakott területet messze hátrahagyva. A határ közelében a katonai objektumokat leszámítva az egyetlen épület a kínai oldal menedékháza volt. Éjszakára itt meghúzhatta magát az a másfél tucatnyi utas, aki az átkelésre vállalkozott. Többségükben pakisztániak, három ujgur és én. A határ csupán néhány kilométernyire volt a menedékháztól. Pakisztáni útitársaim úgy ítélték meg, hogy ide még nem terjed ki Allah szigorú alkoholtilalma, és este utoljára még jól besöröztek. Talán nem tudták, hogy a közel ötezer méteres magasságban kissé más hatása lehet az alkoholnak, mint a hegyek lábánál. Másnap csupa beteg emberrel indult tovább a busz. A korábbi fuvarok utasai közül azoknak a halottaknak a sírjai mellett döcögtünk, akik nem bírták az alkoholt, és kevésbé szerencsésen jártak, mint útitársaim.
A kanyargós Karakorum-út mesés tájon ereszkedett az India és Afganisztán közötti szűk földnyelven. Havas hegycsúcsokkal övezett grandiózus térben tekergett járművünk. A gleccserekből táplálkozó Hunza patak völgyének látványa az első hegyi faluban leszállásra késztetett.