[Miután 2017-ben az Európai Bizottság Közös Kutatóközpontjából hazatértem Keszthelyre…] A munkába állásom utáni első professzori tanácsülésen élénk vita alakult ki az agrár-felsőoktatást fenyegető átalakítási tervekről. Az átszervezés szükségének alátámasztásául állami megbízásból egy magáncég készített jelentést. Az újabb módit követve az érintett intézmények kihagyásával. A feltűnő csúsztatásokkal teli anyag különösen a Georgikon kárára torzított. Mint megtudtam, a felsőoktatási államtitkár az előző hónapban keszthelyi látogatáson járt. Rideg és egyirányú értekezleten ismertette az elferdített kimutatásokat. Vita nem volt, nem lehetett. Utazott tovább.
Világossá vált, a háttérben előrehaladott előkészületek folynak az agrárképző helyek összevonására, és a hatalom átalakítási tervei nem szánnak nagy jövőt Keszthelynek. A világ legrégebbi agráregyetemének, amelyet évről-évre kerestek az új hallgatók, és ahol nemzetközi színvonalú kutatások folytak.
A professzorok tanácsülésén megoszlottak a vélemények, mit is kellene tenni ebben a helyzetben. Azokkal voltam, akik szorgalmazták egy közlemény kiadását a reformok szükségessége mellett. Ugyanaz a csoport támogatta a dékánt, hogy folytasson tárgyalásokat a Georgikon érdekei mentén.
Az ellentábor szószólója az egyetemi Kommunista Ifjúsági Szövetség korábbi titkára, helyi szinten kiváló hatalomtechnikus és helyben is jelentéktelen kutató Dublecz Károly volt. „Nem a mi feladatunk”, „nézzük a realitásokat”, „most nincs itt az ideje”, „nem kell ugrálni” és hasonló érvek sorakoztak a nemcselekvés mellett. Hiába jegyezte meg Polgár Péter dékán, hogy segítségére volna, a közlemény kiadása lekerült a napirendről.
Rettentően kártékonynak tartottam a lapulást. Nem volt kérdéses, hogy túl sok és nagyon vegyes minőségű helyen képeznek agrármérnököket. Változtatni kellett. A gyávító beszédre a szűk többség mégis fogékonynak bizonyult. Az évtizedek alatt kialakult függőségi viszonyok meghatározó szerepet játszottak a nemcselekvés táborának összetartásában.
Úgy tűnt, igazuk van, és a mezőgazdasági képzés tovább húzhatja álmos, felelősségnélküli életét. A közelgő parlamenti választások előtt a felsőoktatási törvény módosítása, vele az agrár-felsőoktatás átalakítása nem került az országgyűlés elé.
A talajtanon újra az oktatási és tudományos feladatainkra koncentrálhattunk. Hermann Tomi évekkel korábban hazajött Isprából, és elkezdett komolyabban foglalkozni az agrokémiával. Ketten pont elegek voltunk ahhoz, hogy átszervezzük a talajtan és kapcsolódó tantárgyak oktatását, tárgystruktúrástól, oktatási tananyagostól, vizsgarendszerestől. Újra Keszthelyen és újra éjjel-nappal dolgoztunk, mint a nagy földminősítési projektek régi szép idején.
Ahogy akkor, most is világos volt, az állami finanszírozás semmire sem elég. Még a saját mikroszkopikus fizetésünket sem fedezte a központi forrás. Másfél státuszra kaptunk nagyon kevés pénzt, közben négy oktató munkáját kellett elvégeznünk. Külső, pályázatos finanszírozás nélkül nem juthatunk semmire. Hát ötleteltünk, szerveztünk, szövetkeztünk, írtunk, pályáztunk. Közben egyre gyakrabban és határozottabban javasoltuk az önálló talajtani tanszék visszaállítását. A növénytermesztők oldaláról megkaptuk a támogatást, és Polgár Péter, a második, egyben utolsó terminusát töltő dékán is látta ennek jelentőségét. A tanszékalapítást tárgyaló kari tanács ülésén felszólalásaikban csupán néhányan akadékoskodtak. Egyetlen ellenérvük az új tanszék kis létszáma volt. Akik évtizedekig nem fejlődtek, nem értették mit lehetne ebből kihozni. És főként, még ettől is féltették nevetséges befolyásukat. A többségi támogatást látva végül kénytelen-kelletlen belenyugodtak a helyzetbe.
A Georgikon kari tanácsa titkos szavazáson javasolta a tanszékalapítást. Az egyetemi szenátus jóváhagyta a javaslatot. Majd’ két évtized után újra saját tanszéke lett a talajtannak.
Mire az ülésnek vége lett, irodámból a délelőtti fűtés maradékait már rég kifújta a jeges februári szél az ósdi alumínium ablakok résein. Nagykabátban ültünk Hermann Tomival, és a talajtaniszakmérnök-hallgatók tavaszi terepgyakorlatának részleteit egyeztettük, amíg teljesen át nem fáztunk.
A szakmérnöki kurzusra nagyon színes társaság jött össze. Főleg hosszú távra tervező gyakorló agrármérnökök, akik hatékonyabban szerettek volna termelni, közben egyre javítva talajuk minőségét. Az államigazgatásból is többen érkeztek. A talajokról szóló törvények értelmét keresték nálunk. És természetvédők meg talajvédelmi szakértők, akik még többet szerettek volna megtudni a talajokról.
Az elméleti oktatás mellett tavaszra a közeli barna erdőtalajok helyszíni feltárását és szelvényleírását terveztük. A talajtani terepi munkák alapjainak bemutatása, a mintavételezési eljárások és a terepi műszerek ismertetése és persze a típusos barna erdőtalajok jellemzése volt programon.
Nem volt nehéz dolgunk kontextusba helyezni a barnaföldeket, és közben a közeli és távoli rokon talajokról is beszélni kicsit. Keszthely vidékéhez fogható talajtani változatosság alig van a világon. A város környékén a különféle barna erdőtalajok, glejek, lápok, vulkáni talajok, öntések, homoktalajok és rendzinák legszebb példányaival találkozhatunk. Alig kell kimozdulnunk értük. Mind külön univerzum, más-más élővilággal, tájjal, más emberekkel. Borásszal, erdésszel, szállodással, tőzegbányásszal, növénytermesztővel, vendéglőssel, természetvédővel, tehenésszel és sajtkészítővel, régésszel, fürdőmesterrel, sőt könyvesboltossal és léghajóssal. A városról és környékéről Pontyosék könyvesboltjában egy helyen minden megtudható, a város szélén felemelkedő léghajóról minden egyszerre látható.
A keszthelyi barnaföldek a megye legtermékenyebb talajai. Az egyetem sok évtizedes tartamkísérletei is rajtuk, velük folynak. A kísérletek eredményeiből a fenntartható és hatékony gazdálkodás lehetőségeiről és a klímaváltozás hatásairól is sok tudás terem.
Mire a hallgatókkal a kísérleti parcellák között a tavaszi hajtásokra odafigyelve óvatosan lépkedtünk a talajszelvényünk felé, már kijelölték az ideaszfaltozandó kétszer kétsávos gyorsforgalmi út nyomtávját. Az új út a nemzeti parkon keresztül, a Kis-Balaton felől kanyarodik ide. Néhány kilométerrel arrébb, a Kis-Balatonnál már megindultak a dózerek és ezerszám hordták a követ a teherautók.
– Ősszel, ahogy a nádas melletti töltésen bicikliztem, büntetéssel fenyegetőzött a természetvédelmi őr, mert biciklizésemmel megzavarhatom a madarakat. Most ugyanott autópálya épül – panaszkodott Vincze Cuci barátom.
– Korunk tanösvénye a gyorsforgalmi út – tette hozzá.
Az a két tucat talajtani szakmérnök hallgató és sok jóérzésű keszthelyi tudja mi történik. Az új út dicsőségét hirdető újságcímlapok valójában lehangoló források Keszthely egyediségének nekrológjához.
Az új utakra azért van szükség, hogy a Balaton-parti új lakótelepek új tulajdonosai új autóikon három perccel rövidebb idő alatt érjenek lakásukhoz, ha a fővárosból néha-néha „lejönnek” megtekinteni ingatlanjukat. A tájsebengedélyt kiváló kapcsolataik révén megszerző ingatlanspekulánsok kaszálnak a legnagyobbat. A megkent kijárók és a pénzükkel mit kezdeni nem tudó ingatlanbefektetők is jól járnak. Néhány károsult csoportja van csupán a befektetői zsenialitásnak és városvezetői gyengeségnek. A keszthelyiek, majdani leszármazottaik, a tó élővilága és a táj. Nem érdemes velük törődni.
Ez már csak ilyen. A városok mindig nőni akarnak. Ezt megtanultuk a kínai tudósoktól. Ezt látjuk mindenhol. De honnan van a városnak akarata? Kisvárosnak nagy akarata? A városnak nagyobb akarata, mint a városi embereknek?
Hülyeség. Valójában nem a városok akarnak nőni. A gondolattalan emberek találnak rá újra meg újra a betonra, mint a pénzben mérhető boldogulásuk eszközére. A városok pedig állandóan nőnek addig, amíg a városvezetők is pénzben mérik a boldogságot.
Kezdtük utolérni az 1987-ben Nagytomival végigvonatozott Nyugat-Európát. A természetbe tolakodó külvárosokat, raktárakkal és gyárakkal összekaszabolt tájakat. Fiatalkorunk otthona pont abban kezdett hasonulni a nyugathoz, amiben nem kellett volna.
A Budapestről érkezőknek Keszthely még túlépített állapotában is szellős kisvárosnak tűnik. Ez a legnagyobb baj, ez jelenti a legnagyobb veszélyt. Az élhető környezet és jó életminőség, ha széles körben ismertté lesz, bármely vidéki kisvárosra és falura veszélyessé válik. A születésemtől több mint duplájára, nyolcmilliárdosra duzzadt emberiség fele nagyvárosokban lakik. Vidékre utazva akkor is szellős tájat lát, ha ott már csak nyomokban maradt meg a természettel összhangban működő, régi kicsiség és tágasság.
A Keszthelyi Városvédők Egyesülete néhány tagja szóvá tette a fejlesztésnek hazudott rombolást. Petíciót készített elő a beépítések megakadályozására. A tagság támogatta, az elnökség támogatta. Aztán ebből sem lett semmi. A civil egyesület elnöke azzal hárította el az aláírását és tagadta meg a postázását a városvezetésnek, hogy „magánemberként ő még csak aláírná, de, mint egyesületi elnök nem teheti meg”. Hogy mi akadályozza az aláírásban, azt nem indokolta. A civil egyesület elnöke, a tagság és az elnökség többi tagja által támogatott levél aláírását! Egy civil aktust csak magánemberként tud nézni, a civil egyesület vezetőjeként már nem. A kör bezárult. A Helikon városában minden akadály elhárult a romboló külső és belső pusztító erők szabad tobzódása elől.
A folyamat újabb mérföldköve a Festeticsek kastélya közelében felépülő kamion-átrakódó épületkolosszus.
Újabb újságcímlap, újabb buta dicsekvéssel. „Kihasználjuk Keszthely kedvező elhelyezkedését! Ez a beruházás is azt mutatja, hogy a régió logisztikai központja lehet a város!”
Logisztikai központ. A Helikon és a Georgikon városa, a Balaton éke. Logisztikai központ. Egy áruelosztóhely. Kamionokkal, hangárokkal. A kultúra, a tudomány, a derűs turizmus és az egyedi természeti környezet városa. Logisztikai központ. Senki sem tudja itt, hogy a logisztikai központok a világ leglecsúszottabb helyei? A teherkikötők, az átrakodóhelyek, a teherpályaudvarok, az autópálya-csomópontok.
Egyre reménytelenebbül néztem a fizikai környezet jellegtelenítését. A bevásárlóközpontokat, az egykor árnyas tópart sivár lakóteleppé konvertálását és a többi csúnya és szükségtelen betonmesterkedést.
A fizikai környezet rombolását, úgy tűnt, nem lehet megakadályozni. A szellemi környezet építése jelentette a reményt. Az új tanszék viszonylagos önállóságában banális terveket szőttünk. Szerettünk volna jó talajtant csinálni. Értelmes kutatásokat folytatni, elégedett hallgatókat látni.
A szerencse lassan-lassan kezdett mellénk szegődni. Sorban futottak be a nyertes pályázatok nemzetközi projektekre, csupa külföldi partnerrel. Sokfélék, érdekesek. A legváltozatosabb módokon kerültünk a tudományos konzorciumokba. Egyiknél kizárólag a tudományos teljesítményünk számított, máshol baráti ajánlás, és volt, ahol talán csak az egyetemünk neve.
Egy komplex földhasználati döntéshozatali rendszert kifejlesztő projekt olasz szervezői Luca Montanarellánál érdeklődtek kelet-európai partner iránt. Ő minket ajánlott.
Egy, kínaiakkal közös európai talajobszervatórium kifejlesztését célzó projektbe a kínai ismereteken kívül azért kerültünk be, mert a görög szervezőkkel korábban már dolgoztunk együtt. És jól dolgoztunk együtt.
A szervesanyag-alapú újfajta trágyákkal kísérletező finn irányítású kutatásba azért, mert a kutatásvezető olvasta egy tudományos cikkünket. Jónak tartotta, meghívott a konzorciumba.
A kisvízgyűjtők víz- és tápanyag-gazdálkodását optimalizáló németek által szervezett projektbe meg szerintem azért, mert a pályázati kiírás alapján a kutatásoknak a pannon klimatikus régióra is ki kellett terjedniük. Egyetemünket épp Pannon Egyetemnek hívták, hát bevettek a pályázatba.
Rövid idő alatt tele lettünk projektekkel. Cúgos irodáinkban sűrűsödtek a feladatok. A sok feladathoz sok pénzünk is lett. Ám hiába lett sok pénzünk, az EU-s szabályok miatt ugyanazt a nyomorúságos fizetést kaptuk, mintha nem csináltunk volna semmit, csupán heti néhány szemináriumot tartottunk volna. Tizedannyi fizetésért dolgoztunk ugyanazon a projekten, mint az olaszok, görögök, hollandok, németek.
Helyzetünk saját kancellárunkat sem érdekelte különösebben. Kovács Gyula, az egyetem pénzügyi vezetője, akinek módjában állt volna segíteni méltatlan helyzetünkön, teljes szereptévesztésében és hatalma tudatában inkább a különböző tudományterületek perspektívájáról osztotta meg velünk egyéni nézeteit.
A megalázó helyzetnek volt egy pozitív hozadéka. A pénzt új munkatársak felvételére költöttük. Ez sem volt teljesen szabályos, de a kancellár nem bánta, ha sok alulfizetett ember dolgozik az egyetemen. Csak a normálisan fizetettek zavarták volna. Azt is örömmel szemlélte, hogy rezsi címen az egyetem sokszorosát vonta le a pályázati pénzeinkből, mint amit az oktatási feladatok elvégzésére nekünk fizetésként adott. Cserébe vállalhattunk még több munkát, új költségtérítéses kurzusokat, amelyek bevételeiből az elvonások után a tanszéken is maradt valamennyi.
Apránként összegyűjtöttük a pénzt a tanszék felújítására. Egyeztettünk kőművesekkel, burkolókkal, villanyszerelőkkel, gázosokkal vizesekkel. Építőmesteri tanulmányaink előrehaladtával újra és újraterveztük a felújítás részleteit. A műszaki osztály ilyen apróságokkal nem foglalkozott. („Jobb, ha ezt azt egyetemi oktatók csinálják.”) Hermann Tomi zsúfolt oktatói és kutatói feladatai mellett hónapokig építőmérnöki és művezetői munkakörökben dolgozott. Sokszor magamat is ilyenben láttam. Zavart, mert rengeteg más, jobban ránk szabott feladatunk lett volna. Lelkesek voltunk, egy karnyújtásnyira attól, amit terveztünk: otthonos munkahely, szorgalmas, okos és baráti közösség, méltó partnerei a világ legjobb tudományos műhelyeinek – Keszthelyen.
Az egyetem gazdasági hivatalában észrevehették serénykedésünket, mert másfél évig fektették a magunk által összegürizett pénzből tervezett felújítás kivitelezői közbeszerzésének kiírását. A meglóduló árak miatt az idő haladtával újabb bevételeket kellett hoznunk a felújításhoz. A gazdasági hivatal rezsi címén minden bevételből levette a maga jelentős százalékát, bolond lett volna egy lezárt közbeszerzéssel levágni a fejőstehenét. Miből fizették volna a miénknél jóval magasabb béreiket? Hagyták, csak hadd termeljenek az oktatók és kutatók, az egyetem termelő ágazatának munkásai. Az üzemcsarnok felújítása ráér.
Nem tudom, végül ki volt a segítő angyal, de egy nap, amikor már szinte lemondtunk róla, a veszprémi központban kiírták a pályázatot a felújításra.
Tisztában voltam vele, hogy a tanszéket, mint bármely intézményt, nem a falak, hanem az emberek teszik jóvá vagy rosszá. Az új falak, padló, ablakok, vezetékek és bútorok mégis táplálták a reményt egy élhető és működő tanszékre.
Már folytak a felújítási munkák, amikor Polgár Péter áthívott az irodájába. Nem a dékáni hivatalában, hanem kutatói szobájában találkoztunk. A tanszéki projektekkel kapcsoltban keres, esetleg új, interdiszciplináris pályázat jár a fejében, gondoltam.
Alig csukta be mögöttem az ajtót, beszélgetésünket zártkörűvé téve a vastag falak, könyvespolcok és kopott, de kényelmesnek tűnő fotelek között, azonmód, még álltunkban rá is tért a lényegre:
– Júniusban lejár a második dékáni ciklusom. Én már nem leszek választható. Nem tudom, gondolkodtál-e már olyanon, hogy esetleg megpályázd a posztot.
– Nem. Nem gondolkodtam – válaszoltam.
– Azt is tudnod kell, és talán tudod is, hogy alig van néhány olyan vezető oktató, aki reálisan szóba jöhet. A hatvanöt évnél rögzített vezetői korhatár miatt az idősebb kollégák már nem pályázhatnak. A fiatalabbak között pedig kevés a docens vagy egyetemi tanár.
– Azért van néhány. Tóth Zoli például kitűnő dékán volna – utaltam a Növénytermesztéstani tanszék vezetőjére.
– Nem én szeretném eldönteni. Nekem is csak egy szavazatom van a kari tanácsban. Csak gondoltam szólok, legyen időd felkészülni, ha mégis úgy döntenél, hogy pályázol.
– A Talajtani Tanszéket szeretném a lehető legjobban vezetni. Más ambícióm nincs. Nem is volt soha. A keszthelyi talajtant viszont a nemzetközi élvonalba szeretném visszavezetni.
– Ahogy gondolod.
– Ha nem is nagy a merítés, bízzunk a kari tanács helyes választásában! A fiatalok és öregek együtt biztosan bölcsen döntenek.
A kari tanácsnak, mire sor került volna rá, nem maradt választási lehetősége.
Alighogy Tóth Zoltán vonakodva, de vállalta a jelöltséget, Dublecz és embere, Kocsis László is gyorsan bejelentkeztek. Régi szövetségeseiket és az ingadozókat számba véve, kierőszakolták egy korábban soha nem létező, jórészt velük tartó vezető oktatókból álló kvázi-bizottság összehívását. Az ülés egyetlen napirendi pontja: szimpátiaszavazás a dékánjelöltekről. Természetesen olyan fórumot választottak, ahol kettőjüknek együtt garantáltan több támogatója volt, mint Zolinak egyedül. Az átlátszó trükkre nem voltam vevő. Kocsis úgyis visszalép Dublecz javára, és így könnyen kigolyózzák Zolit. Nem mentem el a színjátékra.
Mindhárom jelölt a szavazatok harmadát kapta. Kocsis, hangsúlyozottan Dublecz javára, visszalépett. Tóth Zoli a maga egyharmadával nem akart fölösleges megosztottságot generálni, és lemondott a jelöltségről. Dublecz kapta az áhított dékáni széket, amelybe rövidesen beleülhet. Ünnepelhette hatalomra jutását.
A Talajtanon mi is ünnepeltünk. Elkészült a felújítás! Kívül az ország első Talajtani Tanszékének emléket állító régi márványtábla, mellette üvegburában talajmonolit jelzik tudományunk tárgyát. Belül is minden rendben. Az irodák állapota végre senkit nem késztet menekülésre. A női és férfi vécék már nem egy légtérben, félfallal elválasztott omladozó sarokban, hanem külön helyiségekben. A használaton kívüli nedveskémiai vizsgáló helyén környezetinformatikai laborrá, szemináriumi vagy tanácsteremmé alakítható multifunkcionális terem.
A felújított folyosókon tanszékünk büszkeségei: restaurált talajmonolit-festmények.
A képeket még a munkálatok kezdetekor fedeztük fel. Egy laboreszközökkel telepakolt négy méter magas szekrény tetején egymásra dobva porosodtak. Leltárainkban nem volt nyomuk. Az egyszerű karton kaspókra ragasztott akvarellek becslésünk szerint valamikor az 1950-es években készülhettek. A 25 festmény Magyarország legjellemzőbb és legritkább talajainak szelvényeit mutatta, felül, a talajfelszínen, az ábrázolt talajon legjobban díszlő növényeket is megfestve. A kollégák fele realistának, másik fele idealizáltnak látta ugyanazokat a képeket. Megoszló véleményük megerősített benne, hogy a művész pontosan érezte, mit kell megmutatnia a talajok egyéniségéből. Már kopottan, porosan is világszenzáció volt a gyűjtemény. Restaurálva, színeikben újraéledve a legmodernebb múzeumok világába repítette a tanszéket, megbabonázva a folyosókon végigsétálókat. Vulkáni talaj, földes kopár, löszös sárgaföld, láp, barna erdőtalaj és megannyi rétegzettségű, összetételű, színű és növényzetű talaj ember nagyságú festménye kötötte össze az irodákat és laborokat. Mintha a látogató egy olyan mágikus világutazáson járna, ahol egyszerre látja a földalatti és földfeletti világot.
Apránként minden a helyére került, kezdtük belakni munkahelyünket. A nyugodt munkát főként a pénzügyi zárolások és elvonások ritmikus hullámai nehezítették, a tanszéken tovagyűrűző hatás minimalizálásának feladatát róva rám. Az oktatói-kutatói csapat bővülése tanszékvezetőként némi pszichológus-mediátori feladatot is jelentett, új ismeretekkel gazdagítva tapasztalataimat a munkahelyi együttlétről. Most örültem igazán, hogy feleségem idejekorán a budapesti Talajtani Intézetbe igazolt. Az egyetemi bürokrácia és az abszurd oktatási feladatok terheitől besokallva, megismerkedésünk helyére, a támogató feltételeket kínáló kutatóintézetbe ment vissza dolgozni. Kicsit irigyeltem, pedig egy fél kutatói másodállás erejéig vele tartottam.
Mindkettőnknek távmunkát jelentett a budapesti állás, amikor a távmunka értelmezését a legtöbb munkahelyi vezető még az idegenszavak szótárában kereste. Idegenkedtek tőle, mint sok külföldi furcsaságtól. A távmunkát hamarosan egy nagyon furcsa idegen megjelenése kényszerítette ki. Hirtelen, az egész világon.
A külföldi tudósításokban felbukkanó vuhani vírus híre eleinte csupán a kínai állatpiacok zsibongó bűzét idézte fel bennem. 2020 március 16-án, a COVID járvány berobbanásával egyik pillanatról a másikra bezártak az iskolák, egyetemek. Otthonainkba kellett zárkóznunk. Életünk új ritmust vett. Paradox módon nem a vírusok szaporodásának viharos sebességét, hanem a gyermekkor legemberibb, lassú ritmusát. A lezárt város utcáiról eltűntek az autók. Kora tavasz volt. A záporeső előhozta a talajillatot, a petrichort, az elpusztult talajbaktériumok és szerves gyökéranyagok nedves illatát. A halálon túli élet felszabadító hírnökét. A ritka gyalogosok, ha kimozdultak lakásaikból, a szabadság levegőjét szívták. Minden elcsendesedett. Vigyáztunk egymásra.
Március 31-én a kormány benyújtotta javaslatát az Országgyűlésnek a Felsőoktatási Törvény módosítására. „2020. július 31. napján a Pannon Egyetem Georgikon Kara a Pannon Egyetem szervezetéből kiválik és a Szent István Egyetem szervezetébe olvad be.” Egy mondat. Egy mondat, amely kiszolgáltatottá teszi a világ legrégebbi agráregyetemét. Egy mondat, amely egy város történelmét, közösségét, szellemi életét ítélte sorvadásra. Egy mondat, amely a Dunántúl ethoszának mutatott fityiszt. Egy mondat, amely kiszakítja a Georgikont a Pannon Egyetemből, és másik három kampusszal együtt egy gödöllői központú új óriásegyetembe olvasztja.
A gödöllői nem volt rossz egyetem. De jó se. Az utóbbi években a hallgatók egyre kevésbé érdeklődtek iránta. A zuhanó létszámokkal együtt hanyatlott a színvonala. Egy dolog maradt állandó. Ugyanolyan közel volt Budapesthez, mint amikor a kommunisták feloszlatták az egyházi rendeket. A premontreiek gödöllői rendházának és gimnáziumának kisajátításával új agrárképzőhelyet alapítottak a szocialista nagyüzemek kiszolgálására. A minisztériumi elvtársak szívesen vonatoztak ki néha egy kis plusz pénzért tanítani Gödöllőre. Ott is ragadtak, amikor náluk jobb formát futó baráti elvtársuk került minisztériumi helyükre. A szocialista időkben sok pénzt öntöttek fejlesztésébe. A rebellis Georgikont, amelynek hallgatói és oktatói 1848-ban és 1956-ban is a polgári szabadságért harcoltak, a kommunisták néha büntették, néha megtűrték, és csak ritkán támogatták.
A rendszerváltás után harminc évvel a gödöllői lepukkant kampuszon az épületek ugyanolyan siralmas képet mutattak, mint a többin. Akár a keszthelyin. Csakhogy a keszthelyi képzés tartotta magát, nem zuhant úgy a hallgatói jelentkezés. A gödöllői lassan kezdett kiüresedni. De Gödöllő továbbra is ott volt, Budapest mellett.
Keszthelyen teljes volt a tanácstalanság és kétségbeesés. Felkészületlenül érte a Georgikont a támadás. A veszprémi központ nem akarta elengedni a keszthelyi kart. A rektor is hangoztatta a Pannon Egyetem szenátusának tiltakozását. Nem tudni, volt-e válaszul egy vállrándítás Budapestről. Enélkül is megerősítést nyert, Budapest sokkal nagyobb, mint Veszprém.
Polgár Péter dékáni terminusa lejáróban volt. A Covid miatt maszkban jártunk dolgozni. Arca félig eltakarva, de tekintete mindent elárult. Széttárta karját, bármit megpróbálna, mondta, de már nincs abban a helyzetben és nem látja a kiutat. Dublecz, a megválasztott dékán volt az egyetlen, akit meghívtak a tervezett egyetemi monstrum előkészítő bizottságába Keszthelyről. Szívesen ment, szerette a bizottságokat. Ugyanúgy szerette magának megtartani a megszerzett információkat. A Professzori Tanács elnöke, a Dubleczhez lojális Nagy Szabolcs látványosan nem csinált semmit. Többszöri unszolásunkra sem hívta össze az egyetemi tanárokat.
Az országos politikához nem ért el a botrány. Az amúgy is vaksi pártok tehetségtelen helyi képviselői képtelenek voltak értelmesen szólni a helyzetről. A hivatali úton sem várhattunk semmit, magunknak kellett kiutat keresni.
A bejelentett tervek szerint felszámolják a hagyományos egyetemi karokat, és teljesen új struktúrába, tudományterületenként intézetekbe szervezve fog működni az új egyetem. A kampuszt csak úgy lehet megmenteni, ha legalább egy intézet központja itt lesz. Lehetőleg fajsúlyos intézeté, amelyiknek az oktatási portfóliója elég hallgatót szolgál ki a kampusz fenntartásához.
Kezdésnek Hermann Tomival összeállítottunk egy koncepció-vázlatot. A Georgikon hagyományából és lehetőségeiből merítettünk. A koncepció egy új környezettudományi és környezetinformatikai intézet megalapításáról szólt. Az intézet gondolatának próbáltuk megnyerni társtanszékeinket. Úgy gondoltuk, ha először otthon, Keszthelyen sikerül, a többi kampuszon is tudunk szövetségeseket gyűjteni.
Felhívtam Gyuricza Csabát, a hírek szerint a majdani új egyetem leendő rektorát, a fiatalkorában agilis oktatót, aki később inkább az államigazgatásban töltött be pozíciókat. Az MTA doktora címet ugyanabban az évben vettük át, nagy meglepetésemre, hiszen akkoriban tudományos munkát évek óta nem nagyon végzett és csupán jelentéktelen kiadványokban megjelent cikkekben szerepelt a neve. A doktorihoz szükséges nemzetközi lapban megjelent közlemények teljesítéséhez a nyilvánvalóan ismerősök által szerkesztett kolozsvári agráregyetem halovány lapját sikerült becserkésznie. Az összevágott disszertációjáról – tudtam meg később – még a baráti opponensek is kiemelték, hogy olyan megállapításokat tesz, amelyekről szó sincs az állítólagos kísérleteiben. Így is lehet MTA doktorit szerezni. Másnaptól következetesen professzor doktornak hívatta magát.
Telefonon elmondtam neki, hogy van egy elképzelésünk, amivel felkeresném. Megegyeztünk egy közeli időpontban.
A doktorija körülményeit találkozásunkkor nem feszegettem. Egyrészt nem azért jöttem, másrészt jobban meghökkentett az irodája látványa, mint egy összelapátolt disszertációé.
A házgyári épületek mennyezetéről mindig elhittem, hogy falak tartják. Gyuricza irodájába lépve meginogtam. A falakra körben őzbak trófeákat szögeltek. Első benyomásom azt súgta, itt az agancsok tartják az alacsony plafont. De akkor milyen célt szolgálnak a lejjebb, második sorban kirakott zsákmányok?
– Látom készülsz a világkiállításra! A vadászatira – jutott eszembe a megoldás, ahogy beljebb léptem az irodába.
– Ááá! Én már akkor vadásztam … – kezdett a magyarázatba, mielőtt intelligenciája leállította a mondatot. Új mondatokba kezdett, hellyel és kávéval kínált.
Némi forgalom, időjárás és koronavírus után rátértünk az egyetemi dolgokra. A beszélgetésbe gondosan beleszőtte mandátumának forrását. Legfelsőbb politikai körökhöz fűződő kapcsolataival hencegve tette világossá, hogy az új egyetemet illetően teljhatalommal ruházták fel. Egy következő gondolattal, mintegy mellékesen a hivatalban lévő gödöllői rektort is lebarmozta, mert utóbbi úgy tervezte, megpályázza majd az összevont egyetem vezetését. Szerencsére, miután Gyuricza elmagyarázta neki, hogy „ez nem így működik”, talán megértette az a tökfej.
A kis bevezető után rátérhettünk jövetelem céljára.
– Keszthelyen úgy gondoljuk, egy gödöllői rektorral még lehet együtt dolgozni, de ha nem lesz intézeti központ a Georgikonon, egy gödöllői intézetigazgatóval már jóval nehezebb volna – mondtam.
– Pedig …, hallgatlak!
– Ajánlatunk a Környezettudományi és Környezetinformatikai Intézet. Talán volt időd ránézni a javaslatra, amit a múlt héten átküldtem. A Georgikon erős környezettudományos hátteret tud biztosítani. Kiválóan illeszkedhet a nagy agráregyetem profiljába. Erősítheti az egészet. Mondhatni win-win! – dobtam be a szundításából megélénkülő doktor Lo mindenkori aduját.
– Próbáljátok meg – válaszolta.
Semleges hanghordozásából sem biztatást, sem iróniát nem tudtam kiolvasni. Válaszát szerettem volna úgy érteni, hogy még szerinte is lehet ebből valami. Amikor távozásom előtt megjegyezte, hogy vannak még ellenkező emberek, de „akinek nem tetszik az mehet külföldre dolgozni”, kissé elbizonytalanodtam a keszthelyi esélyeket illetően.
Otthon más fórum híján egy kötetlen beszélgetésre az új talajtani tanácstermünkbe hívtam keszthelyi tanszékvezető társaimat és a megválasztott dékánt. Az e-mailen egyeztetett intézet-javaslat újabb változatát vitattuk meg, és beszámoltam találkozásomról Gyuriczával. Az egyetemi hivatalos előkészítő bizottság munkájáról Dubleczet kérdeztük. Kerek perec megtagadta a tájékoztatást. Elmondása szerint az előkészítő bizottság tagjaival titoktartási nyilatkozatot írattattak alá, úgyhogy ő nem mond nekünk semmit. Munkatársai többsége, velem együtt, ezen kissé felháborodott. Erre otthagyta az ülést, tojik ránk.
Házigazdaként rajtam maradt az összefogás koordinálása. Mint szamáron a fül. Akik ott maradtak, tudták, más esély nincs. Ekkor már sokan elhagyták a kart. Elsőként a Kertészeti Tanszék vezetője. A törvénytervezet megjelenése után felkereste a szomszéd falujából való, felsőoktatásért is felelős innovációs minisztert. Beszélgetésük másnapján beadta felmondását az egyetemen. Komplett kutatócsoportok léptek le később. Voltak, akik gyorsan átszerveztették magukat a Pannon Egyetem veszprémi karának kötelékébe, mások új munkát kerestek.
Akik maradtak, próbálták elhinni, hogy menthető a Georgikon. Közben Gyuricza, immár az előkészítő bizottság elnökeként körbejárta a formálódó egyetem leendő kampuszait. Keszthelyen is előadta a karok megszüntetésének és az intézetekre alapozott új struktúrának a tervét. Elmondása szerint hálózatos működésben gondolkodnak, az intézeti központokhoz a társkampuszokon is tartozhatnak tanszékek. Tehát, ahogy eddig is tudtuk, intézeti központtá válás nélkül egy kampusz jelentőségét veszíti, könnyen elsorvasztható.
Tudományterületenként az öt kampusz szakembereinek kell megegyezniük egymással az adott terület intézeti szervezetéről, tanszékeinek és oktatási portfóliójának felosztásáról. „Az egyeztetésekre ott lesz az egész ősz. Ha télre nem sikerül megegyezni, akkor majd eldöntöm én. Januárban már az új struktúrában fog működni az egyetem” – zárta expozéját Gyuricza.
Keszthelyen már jól álltunk. Tanszékvezetőtársaim többsége el tudta képzelni egységének szükséges átfazonírozását egy határozottabb környezettudományi irányba. A formálódó tervet minden tanszéken megtárgyalták és tettek néhány módosító javaslatot. Ezeket beépítettem az ajánlatba.
Lassan beleértünk a nyárba. A szemeszter végével az online előadások véget értek. A covid-sokk után fokozatosan nyitott az ország. Telefonhívásaim, leveleim, találkozóim nagy része már harmadik hónapja a Georgikon jövőjéről szóltak. Próbáltam eljutni mindenkihez, aki érintett, vagy hatása lehet a helyzet alakulására.
Nagy Istvántól, az Agrárminisztertől jó barátom, Wagenhoffer Zsombor, volt Georgikonos diák a Magyar Állattenyésztők Szövetségének vezetője kért időpontot. Zsombor szoros szakmai kapcsolatban volt a miniszterrel, akiről tudni lehetett, hogy tagja lesz az államiból alapítványi fenntartásúra váltó új egyetem kuratóriumának.
A minisztérium apparátusa a tárca történelmi épületének felújítása idejére az Apáczai Csere János utcába, a pesti Vigadó mellé költözött. Az épület hetedik emeletén a belváros zaja fölött úszó tágas miniszteri iroda nyugodt szigetként hatott a világváros közepén. Kívülről keskeny terasz futott végig a szoba mellett, a dunai oldalon.
A bizánci típusú kapcsolatépítés jegyében apró ajándékokat hoztam a miniszternek. Publikációimból néhányat, az Európai Unió talajait, a Kína és Európa élelmezésbiztonságát fenyegető veszélyekről szóló tanulmánykötetet és az EU talajmonitoringjának első eredményeit bemutató kiadványt.
Tetszhetett neki, mert legfontosabb államtitkárát, Feldmann Zsoltot is behívta a beszélgetésre. Sokáig üldögéltünk kedélyes társalgásban. Megtudtam a koronavírussal kapcsolatos intézkedések nehézségeit, és hogy az agráriumban milyen pozitív lépéshez volna szükség kormányváltásra. Érdekes volt egy kormánytagtól hallani. Aztán Magyarország talajminőségéről meséltem nekik. Megindokoltam az aranykorona tarthatatlanságát, és ötletet adtam egy „safe soil allience” megalakítására, amihez a jellemzően szennyeződésmentes talajú kelet-európai országok csatlakozhatnának.
Nagy István politikai karrierje előtt méhészetet oktatott a mosonmagyaróvári agráregyetemen. Otthon maga is méhészkedett. A városi méhészet új divatjának hódolva Budapestre is hozott magával egy méhcsaládot. A kaptárat irodája szűk teraszán tartotta. Ha egy méh kidugta a fejét a kaptárból, lenézhetett a Vigadó térre és tovább a Dunára.
Beszélgetésünk közben egyre gyakrabban tévedt a szemem a miniszter füle mögé. Kényelmes kanapémról pont ráláttam az erkélyen álló kaptárra. Ahogy belemelegedtünk a témákba, úgy döngicséltek egyre élénkebben a méhek a fadoboz környékén, mintha csak felizgatná őket a talaj és a Georgikon sorsa. Egy jó óra után aztán csitulni kezdett a raj.
Nagy István még egy kicsit morgolódott. „Nem is értem, ha már egy igazi agráregyetemet akarnak csinálni, akkor azt miért ide Pest mellé, miért nem vidékre, Keszthelyre vagy Kaposvárra viszik!” Itt már tudtam, fölöslegesen jöttem. A méhek sem izgágáskodtak tovább. Az állami vezetők Zsomborral még átbeszéltek néhány állattenyésztéses témát, míg én csendben néztem a néma kaptárt meg az eget, lassan átúszó bárányfelhőivel.
A minisztériumból kilépve rendőrök fogadtak. Most érkezhettek, a járókelőket eltessékelve a minisztérium biztonsági embereivel tárgyaltak az épület bejáratánál. Kollégáik az út túloldalán jó húszméteres karéjban állták körül a Mariott Hotelt falát. „Hívjuk a terrorelhárítást!” hangzott a vészjósló felszólítás. Zsomborral ijedten néztünk össze. Aztán mindketten fel, a szálló falára, ahova minden szempár szegeződött. Egy jó négyzetméternyi sötét, nyüzsgő foltra. Egy élő pacnira. A miniszter füléből szemem láttára kirajzó méhek telepedtek meg a világ egyik legjobb szállodájának falán, a nagyvárosi emberek nagy aggodalmára.
A következő tárgyalópartnerem Kovács Melinda, a szintén beolvasztásra ítélt Kaposvári Egyetem rektora volt. Nyúzott, gondterhelt arca szelíd vonásokat rejtett. Ugyanazt tudtuk mondani egymásnak. Fogalmunk sincs az átszervezés végső céljáról. Hiányzik a tiszta beszéd, nem tudni mik a tervek a kampuszokkal. Kaposvár állattudományokban erős, Keszthely növénytermesztési és környezettudományokban. Ideálisan egészítik ki egymást a Dunántúlon. A keszthelyi központú intézet tervét jól fogadta, és támogatta. De ha Gödöllő mindent magának akar, nehéz lesz ellenállni, túl erős a politikai hátszele. Egyetértettünk, hogy némi politikai támogatás a mi kampuszainknak sem ártana. Ha magasabbról nem számíthatunk ilyenre, legalább városaink vezetőitől. A következő feladat a polgármesterek találkozójának előkészítése, és a találkozón kiadott nyilatkozat megszövegezése volt. Nem sokkal több reménnyel búcsúztunk egymástól, mint amennyi találkozásunkkor volt bennünk.
Megszövegeztem a manifesztum tervét, amivel Kaposvár és Keszthely városok kifejezhetik együttműködési készségüket az egymást kiegészítő kutatási és képzési intézetek létrehozására. Természetesen az új agráregyetem szerkezetéhez illeszkedően, azt erősítve.
Az országgyűlés június 5-én elfogadta a felsőoktatási törvény módosítását. A népképviselők úgy döntöttek, a nemzet kincsének, a világ első agráregyetemének legjobb ura a doppingolt versenytárs lesz.
A következő héten a Georgikon tanszékvezetőivel aláírtuk azt a nyilatkozatot, amellyel indítványoztuk a keszthelyi intézet létrehozását. A nyilatkozathoz csatoltuk az intézet hátterének, tudományos alapjainak, céljainak bemutatását, egy szervezeti javaslattal, általános jövőképpel és a hallgatói nézőpont bemutatásával együtt.
Nagy Bálinthoz, Keszthely polgármesteréhez már a Georgikon kollektívájának javaslatával érkeztem. A fiatal polgármester jókedvűen fogadott. Mindig ilyennek mutatkozott. Mikor három évvel korábban először találkoztunk, a Balaton-parti Erzsébet-liget beépítésének ötletéről hallottam beszélni. Akkor is jókedvűen győzködte hallgatóságát a „fejlesztés” előnyeiről. Mármint a lakótelep építésének hasznáról, a Festetics Tasziló felajánlásában a városhoz került ligetbe, a Balaton körüli utolsó keményfás ligeterdő helyén. (A városvezetésnek a beépítésre lehetőséget adó jogszabálymódosítási javaslatát az Országos Környezetvédelmi Tanács intervenciójára vonták vissza. Németh Tamás, a Tanács tagja és keszthelyi öregdiák, amikor meglátta az OKT-nál véleményezésen lévő anyagot, szólt nekem, hogy itt valami nem stimmel. A Tanács álláspontját a helyi környezetvédő egyesület felméréseit is használva magam fogalmaztam. Így, Németh Tamás segítségével sikerült megakadályozni a liget beépítését. Keszthely más Balaton-parti szakaszait többszáz lakásos épületekkel tették tönkre. Nagy későbbi médiamegjelenéseiben, az Erzsébet-liget megmentésére hivatkozva a város zöldterületeinek elszánt védelmezőjeként tüntette fel magát.)
Most sem tűnt letörtnek. Kissé azért sajnálkozott az egyetemmel történtek miatt. Kifejtette nekem, hogy a kórház és az iskolák mellett a Georgikon a város legnagyobb munkáltatója, kár lenne érte. Oktondi hozzáállása lesújtott. A város első embere láthatóan nem volt tisztában vele, miért lett Keszthely a Dunántúl kulturális gyöngye, miért az igényes fürdővendégek kedvelt találkozóhelye, mit ad Európa első agráregyeteme a városnak. Nem értette, melyek Keszthely belső tulajdonságai és melyek azok a környezetében és történetében gyökerező okok, amelyek az ország legélhetőbb városai közé emelték. Addig jutott csupán, hogy sokan dolgoznak a Georgikonon, és ha bezárják még munkanélküliek is lehetnek belőlük.
Figyelmesen végighallgatta a mondanivalóm. Együtt megnéztük a tanszékvezetők koncepcióját, és elmondtam a polgármestertársával kiadni javasolt közlemény lényegét. Megértette. Készen állt a segítségre. Szívesen találkozott a kaposvári polgármesterrel, mert „az nagy, megyei jogú város”.
A Szita Károllyal, Kaposvár polgármesterével leszervezett találkozó előtti napon Nagy Bálint SMS üzenetet küldött nekem. „Még néhány új információt le kell egyeztetni, így a holnapi kaposvári találkozót el kell, hogy halasszuk”. Elhalasztotta. Örökre.
A Gödöllőhöz csatolt másik három kampuszon a környezettudományokkal foglalkozó kollégák érdeklődve fogadták javaslatunkat egy keszthelyi központú intézetről. Még mindig csak augusztus volt, messze az önszerveződésre kijelölt őszi időszak vége. Egy karnyújtásnyira kerültünk a teljes egységhez. A részleteket megismerve a kaposvári és gyöngyösi agrárkarok és a budai kertészeti egyetem oktatói mind mellénk álltak, egyelőre szóban.
Tanszékvezető kollégáinkkal úgy gondoltuk, most már nemcsak tanszékenként külön, hanem egy keszthelyi összdolgozói értekezleten, közösen, mindenkit elhívva érdemes tájékoztatni a kollégákat a helyzetről és kérni támogatásukat az egységes kiálláshoz.
A dékáni titkárságra küldött rövid levélben kértem a nagy előadótermet lefoglalni a megbeszéléshez. Dublecz fortyogott a dühtől. Pedig kihasználhatta volna az alkalmat saját, eddig titkolt álláspontjának kifejtésére. Helyette letiltotta a termeket, és másnap egy Gyuriczának is megküldött levélben fenyegetett fegyelmi eljárással „a kar jelenlegi struktúrájának átalakítására irányuló tevékenységért”. Amire a rektor szólította fel a karokat. És amiért ő, legalábbis nyilvánosan, semmilyen kezdeményezést nem tett. Dublecz kétségkívül csupán saját hatalmi pozíciója érdekében tárgyalt a háttérben.
Dublecz engem fenyegető, a rektort informáló levele után két nappal, augusztus 27-én Gyuricza bejelentette az egyetem új intézeti struktúráját. Több mint három hónappal az önszerveződésre maga szabta legkorábbi határidő előtt.
Eldőlt. Keszthelyen nem lesz környezettudományi intézet. „Próbáljátok meg” – csöngött fülembe Gyuricza biztatása. Megpróbáltuk. Mindenki velünk volt. Kivéve saját pecsenyéjét sütögető dékánunkat meg néhány pozícióhajhász Gödöllőit.
Másnap, péntek délben levelet kaptam Michéli Erikától, a gödöllői Talajtani Tanszék vezetőjétől. A rektortól kapott friss megbízására hivatkozott. Ő szervezi a gödöllői központú Környezettudományi Intézetet. Felsorolta az egységeket – az új intézet részeit –, köztük a mi tanszékünket. Felszólított, hogy hétfő délig tegyek javaslatot a tanszékünk új nevére, azzal a kitétellel, hogy a talaj nem szerepelhet benne.
Kicsit olyan érzés volt, mint a Rianással. Mint, amikor bedrogozott félprofi banda ellen küzdöttünk amatőr csapatunkkal, maroknyian, tiszta eszközökkel, a játék öröméért. Emelt fővel kaptunk csúnya verést. Most is tiszta eszközökkel küzdöttünk. És a meghirdetett szabályok szerinti játékban jobbak voltunk. A játék itt a tudományról, az oktatásról, a nemzetközi kutatási együttműködésekről szólt. Mindben jobbak voltunk. Michéli tudta ezt. Régóta tudta.
Válaszomban megírtam, nem áll módunkban az ország első Talajtani Tanszékének nevéből kivonni a talajt. Már csak azért sem, mert minden mutatóban jobbak vagyunk, messze a gödöllői teljesítmény felett.
*
Pavel Krasilnyikovval, a Lomonoszov Egyetem talajtani professzorával egyszer a világháború előtti híres talajtudósról, Vaszilij Viljamszról beszélgettünk. Paveltől megtudtam, hogy a sztálini titkosszolgálat rettegett vezetőjének, Berijának felesége Viljamsz laborjában dolgozott. A tudományos viták során Viljamsz több ízben ledorongolta aktuális vitapartnerét, amiért annak kutatási eredménye (foszforhasznosulásról, szervesanyag-dinamikáról, vízgazdálkodásról vagy bármiről) félreérthető módon csak árt a dolgozó nép elkötelezett kommunista küzdelmének. A számonkért vitapartner rendszerint eltűnt. Jó esetben Szibériába került, rossz esetben nem jutott el oda. Viljamsz a Szovjetúnió Legfelsőbb Tanácsának és a Szovjet Tudományos Akadémiának a tagja, Lenin Díjas.
*
Szeptember első napjai még nyári melegben teltek, a szokásos évszakfordító hidegfront késett, semmi nem bolygatta a mozdulatlan időjárást. Gyermekeinknek rövidnadrágban indult a tanév. Brigi új kutatási projektbe kezdett.
Hermann Tomi egy üveg badacsonyit hozott. Poharakat tettem lugasunk asztalára.
– Ennyi volt. Küzdöttünk, elbuktunk – állapítottam meg sokadszor az elmúlt napokban.
– E – hagyta rám Tamás, és barátsága jeléül nem ejtette a szóvégi l-t.
– Keszthely fizikai létét a Balaton-part beépítésével, szellemi életét a Georgikon leépítésével teszik tönkre. Beljebb már csak a lélek van. Félek, az is megsínyli.
– Mennünk kell – mondta Tamás, mielőtt lelkizni kezdtünk volna, és öntött a poharakba.
– Mennünk – értettem egyet. – Csak az a kérdés, hova.
– Javaslom az IASK-ot – hozakodott elő ötletével. – Jól jöhet nekik egy környezettudományi csoport.
– Remek ötlet! – hozta vissza kedvem a barátom. – Most azonnal kérdezzük meg, kellünk-e nekik!
A Felsőbb fokú Tanulmányok Intézete, angol nevén Institute of Advanced Studies, néhány éve alapított kutatóintézet volt Kőszegen. Gaál Zoltán, korábbi rektorunk, miután nyugdíjba vonult az egyetemről, főigazgató-helyettesként ott dolgozott. Alig egy éve, amikor az egyik európai projekthez tőlünk kértek ajánlást társadalomtudományi partnerre, őt kerestük meg, hogy érdekelné-e a projekt az IASK-ot. Zolit régóta jól ismertük, és munkatársaival is könnyen összebarátkoztunk a nyertes közös projektben. A multidiszciplinárisnak tervezett kőszegi intézet nyugati, főként osztrák mintát követve végzett kulturális örökségen alapuló területfejlesztési kutatásokat. Közgazdászok, szociológusok, történészek dolgoztak az intézetben. Valóban elképzelhető volt, hogy átvennének egy csoportnyi talajtanos és környezetkutató menekültet.
Néhány nap múlva Gaál Zoli leplezetlen örömmel mutatott be minket az IASK főigazgatójának, akivel gyorsan megegyeztünk az átigazolásunkról. Döntését segítette szerény igényünk és azok a nemzetközi projektek, amelyeket magunkkal hozva a következő évekre biztosítottuk kutatócsoportunk működésének pénzügyi feltételeit.
A hazaúton felhívtam a tanszéki kollégákat. Várjanak meg, tanszéki értekezletet tartunk. Az utolsót a keszthelyi talajtanon.
Mire odaértem, mindannyian a tanácstermünkben ültek, szótlanul. Voltam már vidámabb hangulatú temetésen is. Beszámoltam a kilátásokról, átbeszéltük a lehetőségeket. Azt kértem, másnapra mindenki gondolja át, és mondja el, miként képzeli a jövőjét.
A megbeszélés után végignéztem a gyönyörű talajmonolit-festményeken („ezek már a gödöllői leltárba kerülnek”). Bementem az irodámba és megírtam a felmondásom.
Másnap reggel hatan mentünk a dékáni hivatalba bejelenteni kilépésünket. Nem az első, nem is az utolsó hat georgikonos ebben a furcsa évben. Olyan is volt, aki maradt. Mert „úgy is lehet talajtant csinálni, ha nem az a tanszék neve”, mert „ha most felállok eláshatom itthon a karrierem”, vagy csak egyszerűen túl távoli volt Kőszeg. Egy éven belül ők is felmondtak. A huszonkét fős tanszékről mindenki.