A városban három napot töltöttem. Az elsőt még mindig lábadozással. A nagymecset közelében megbúvó olcsó fogadó pont megfelelő környezetet nyújtott a felépüléshez. Egy szerény szállás, azok közül, ahol külföldieknek nem adnak ki szobát. Az idegeneknek csupán néhány drága hotel volt megengedett. Az életszagú helyek, ahol az egyszerű belföldi utazók éjszakáznak, nem. Mindenhol az ilyeneket kerestem, változó sikerrel. Volt, ahol segített kínai diákigazolványom, nem is törődtek a benne foglaltakkal, és volt, ahonnan a bejegyzett magyar nemzetiséget látva gyorsan eltanácsoltak. A hsziani szálláson sikerült meggyőznöm a portást a bejelentkezésnél.
Hszian nem csupán nagy történelmi város volt, mindig is nyüzsgő közlekedési csomópontként működött kelet és nyugat, dél és észak között. Szokványos volt az átutazó diákok látványa itt. A nyári szünet kezdetével ezrével vették az irányt hazafelé a nomád népek gyermekei, akik a nagy kínai egyetemeken való tanulás privilégiumában részesültek.
A muzulmán világ északkeleti határvidékén, mélyen bent a Középső Birodalomban a kommunizmus vallásellenes sötét időszakait is átvészelte Mohamed hite. Hszianban népes diaszpórája élt a hujoknak, a kívülről kínai, lelkükben muzulmán embereknek. De nemcsak hujok, hanem tadzsikok és török etnikumú muzulmánok, kazahok, kirgizek és ujgurok is éltek a városban. Olyan bizalmi állást, mint a fogadósé viszont csak ateista han kínaiak kaphattak. Különösen a város muszlim negyedében.
Az agg portás komótosan kászálódott fel nyikorgó székéből. Fülkéjének egyetlen természetes fényforrása a kinyíló kapun bejövő gyér világosság volt. Ahogy benyitottam, a beszökő fénysugár riasztotta fel nyugalmából.
– Mutassa az igazolványát! – tért a lényegre, amint szoba iránt érdeklődtem.
Természetesen nem a vállamra vetett hátizsákomban lapuló magyar útlevelemet, hanem a zsebemből előhúzott kínai diákigazolványomat nyújtottam oda. Hunyorgó szeméhez emelte, és lassan silabizálta. Amikor a nemzetiséghez ért, hangosan olvasta fel a bejegyzést.
– Hsziong – já- li… – mondta úgy, ahogy szeme pásztázta a jeleket – ez meg mi?
– A nemzetiségem – vágtam rá.
– Azt tudom… tudom. De nem ismerem.
– Apró nép a miénk – mondtam szinte mentegetőzve, és nyeltem egy nagyot.
– Merrefele élnek?
– Nyugaton. Oda utazom. Hazamegyek.
– Az ujgurok között? – faggatózott tovább.
Az volt a gyanúm, mintha a kiejtésemet is fürkészte volna.
– Az ujgurok rokonaink. De a mi földünk még szebb – tódítottam.
És meséltem neki a nagy rónaságról, amely tavasszal virágdunyhát ölt, a kilenclyukú hídról egy nagy folyó fölött, városkáink nyúlánk minaretjeiről, amit a müezzineknek építettek, és a szerteszét zabolátlanul nyargalászó remek lovainkról. Végül arra kértem, el ne higgye senkinek, ha arról akarná meggyőzni, hogy a magyarok nyereg alatt puhítják a húst. Megígérte. Ideadta a kulcsot, bezuhantam az egyszerű ágyra, és aludtam másnap reggelig.