Kínai csoporttársaim egytől egyig szegény, falusi családok gyermekei voltak. Egyetlen családi vagyonuk vízibivalyuk volt, amely apró rizsföldjüket taposta és szántotta. Az egyetemre sovány erszénnyel és apró táskával érkeztek. Lábukon papucs, a táskában tornacipő, váltás ruhájuk, törülközőjük, fogkeféjük. Amíg az egyik ingük rajtuk volt, a másik a szárítókötélen lógott a kollégium ablakában vagy folyosóján. (De ha kérem, leveszik és nekem adják a kettő közül a jobbikat.)
Ha bárkinek sikerült összespórolni egy biciklire, azzal a kampuszon belül is percekre rövidült az út, és a ritka városi menetek utazási gondjai is megoldódtak. Amíg el nem lopják. Pedig biciklilopásért a végrehajtott halálbüntetés sem ritka. Mégis el-eltűnnek a kerékpárok a városban. A kampuszon egymásét kölcsönkérni a leghétköznapibb dolog, odaadni ugyanolyan természetes.
Hong, jó barátom, csak egy délutánra kérte el az enyémet, és nem izgultam, amikor este nem hozta vissza. Reggel gyalog mentem a talajkémia-órára, abban a meggyőződésben, hogy visszafelé már biciklivel jövök, hiszen Hong odahozza a járgányom. Hong azonban bocsánatkérőn csak annyit mondott, ne haragudjak, csak másnap tudja visszahozni. Zavarát látva nem faggatóztam. Amúgy sem volt nagy szükségem a biciklire azokban a napokban.
Másnap délután Hong mosolyogva kopogott kollégiumi szobám ajtaján. „Meghoztam a biciklit.” Valóban, hozott egy biciklit. Kicsit hasonlót az enyémhez. Eléggé idegenkedtem a nyilvánvaló helyzettől. „Vidd ezt vissza” – csúszott ki a számon. „Ez már a te biciklid” – hebegte Hong, és kényszeredett mosoly kíséretében vállamra rakta kezét. Nem volt mit tennem. Nem faggatóztam tovább, de a következő hetekben ritkán vettem elő a biciklit.