Május 20-án aztán váratlanul rendkívüli állapot lépett érvénybe, kijárási tilalommal. Hamarosan a Népi Felszabadító Hadsereg egységei jelentek meg Peking utcáin. A mi mindennapjainkban még ez sem okozott különösebb változást. A Nyelvi Intézet kimaradt a felbolydulásból. Továbbra is órákra jártunk, csak délutánonként ültünk ki a kampusz melletti presszó alacsony teraszának ingatag székeire beszélgetni és nézni az öltözetükre is protestáló szövegeket mázoló tüntetőket.
Nem tűnt különösebben veszélyesnek a helyzet. A rendkívüli állapot bevezetése látszólag nem változtatott semmin. Legalábbis mi nem láttunk változást. Sem a hétköznapi dolgokban, sem a tüntetések intenzitásában. Egyedül Olafur Benedikt, a Nyelvi Intézet izlandi hallgatójának viselkedése változott meg. Olafur, aki napi sörözéseit rendszerint délután kezdte a kampusz sarkán, az utóbbi napokban már jócskán spicces volt, mire odaértem.
– Ma is kihagytad az iskolát, Olafur barátom? – kérdeztem, amikor már harmadik napja találtam közvetlenül az órák után törzshelyén, csillogó szemmel és félig tele pohárral, amely nem az első lehetett aznap.
– Ki kellett hagynom – válaszolt megszokott tömörséggel.
– Nekünk nem kellett kihagynunk. Mitől a privilégiumod? – faggatóztam tovább.
– Otthonról hívtak. A Külügyminisztériumból. Fölvilágosítottak, hogy nagyon komoly a pekingi helyzet. És utasítottak, hogy vigyázzak a testi épségemre és ne menjek iskolába.
– Milyen elfogadó vagy, és egyben milyen bátor! Szófogadón kerülöd a kollégiumból az iskolába vezető ötvenméteres utat, míg naponta kockáztatsz, hogy eljuss a kétszáz méterre fekvő kocsmába.
– Ilyen a viking vér. Hallgat választott vezetőire. Mellette elég vakmerő.
Magyarországnak volt nagykövetsége Pekingben, de ők semmitől sem tiltottak el. Legkevésbé a tanulástól. Így aztán látogattuk az órákat és készültünk az év végi vizsgákra. A vizsgákra, amelyekre aztán mégsem került sor.
Június 4-én reggel szokatlanul csendes volt minden. Sem buszok, sem autók nem jártak a Csengfu utcán. Pedig kedd volt. Ilyenkor már meg kellett volna indulnia az életnek. Szobatársam, Gábor épp mostanra szánta rá magát, hogy szerény eszközeivel hozzájáruljon a selyemút revitalizálásához. Négy napja indult Ulánbátorba egy rakás farmerrel. Egyedül voltam kollégiumi szobánkban. Az utca és a szoba csendjét nyugtalanná tették a folyosói zajok. Ajtócsapódások, szaladgálás, rövid kiáltások. Kimentem megtudakolni, mi történt. Miért ilyen furcsa minden? Az a hír járta, hogy a katonaság nekiment a tüntetőknek. Folyik a harc és sok a halott. Ez egyáltalán nem hangzott viccesen. Lórihoz siettem, hátha ő többet tud. Bőröndjét pakolta, amikor rányitottam.
– Hova készülsz?
– Mindenki húz innét. A lengyeleket már begyűjtötték. Az olasz nagykövetség autói is itt vannak. Biztosan ránk is sor kerül hamarosan. Bepakolok, hogy ne kelljen kapkodni, ha értünk is eljönnek.